1. rész
A legelső
A Kerola űrhajón nagy volt a sürgés-forgás. Az újonnan elkészült rabszállító az első útjára indult. A rendszerellenőrzésekből már csak a navigáció és a cellák szabályzói voltak hátra.
A kék színű űrhajóról a Nap sugarai pompásan verődtek vissza. A tapasztalt, idős korban lévő Robert McGragor kapitány is megérkezett a hajóra díszegyenruhában, hisz az avatót követő rendezvényről egyenesen ide jött.
- Kapitány a hídon! - tisztelgett a legénység egyetlen tagja, Juan őrnagy.
- Pihenj, katona. Jelentést! - parancsolta, miután leült parancsnoki székébe.
- A hajó összes komputere optimális mértékek között működik.
- A rabok megérkeztek már?
- Épp most futott be a kérelem – nézett a pittyegő kijelzőre.
- Engedélyezze a felszállást, és amint beszálltak, térjen le az orbitális pályáról.
- Igen, uram!
A rabok felszállása zökkenőmentesen történt, egyikük sem akadékoskodott. Mindhárman gyilkosság vádjával kerültek életfogytiglani börtönbüntetés alá, s tettüket saját maguk jelentették be a rendőri hivatalban. A három elítélt nőt, Rosemaryt, Caterine-t és Nadját a számukra kijelölt cellákba vezette az egyetlen őr, aki szintén a hajó „utasa” volt. A rabok kabinjai nem a megszokott módon voltak kialakítva. Valamennyi egy lakásnak felelt meg, hisz mindegyikben volt háló és fürdőszoba, egy nappali, és egy konyha teljesen felszerelve. A hűtők több hónapra elegendő élelmiszert tároltak, ami nem is csoda, mert az út a börtönbolygóig két és fél hónapig tartott, ha az utazás alatt nem történik valami, ami lelassítaná a hajót.
A nagy forgalom miatt a már az induláskor késésben lévő komp csak fél óra múlva tudta elhagyni a Föld gravitációs terét. Utasszállító gépek jöttek-mentek, teherszállítók szálltak fel és le. A forgalom most rosszabb volt, mint magában a fővárosban a déli csúcsforgalom közepette.
A Jupitert megkerülve tudtak csak rátérni a Celedan bolygó felé vezető űrútra.
- Úticél betáplálva, kapitány. Robotpilóta aktív.
- Köszönöm, őrnagy. Akkor vissza is vonulok az irodámba. Ha valami történne, azonnal értesítsen.
- Értettem, kapitány! - vágta magát vigyázzba a fiatal, izgága férfi.
A legmodernebbek közé sorolt hajó már két napja utazott az űrben, mikor az egyik rab nem jelentkezett be a reggeli keltetéskor. Az őr, Sergio hadnagy azonnal értesítette a kapitányt, aki engedélyezte a cellába való belépést.
- Itt vagyok a kabinban, kapitány. Az ajtót bezártam magam mögött. Innen nem tud kijutni – mondta, mivel arra gondoltak mindannyian, hogy a nő a szabadulás megkísérlése végett nem jelentkezett.
Épphogy elmondta, síri csend követte szavait. „Mi történt?” - kérdezte a kapitány, de csak nem jött válasz, majd végül megszólalt:
- Minden vérben úszik a szobában. A padlótól a plafonig minden – jelentette az őr remegő hangon. - A rab meghalt. Teste, mármint ami megmaradt belőle, az ágyon hever.
- Mégis mi történt? - kérdezte ijedten az őrnagy.
- Nem tudom – jelentette, majd újra elhallgatott.
Az undor jelei voltak kivehetők szemeiből. Arca elzöldült, majd hirtelen a hozzá legközelebbi sarokhoz sietett, ahol felöklendezte mindazt, amit akkor reggel elfogyasztott. Sosem látott még átlagos hullát sem, nem hogy egy ilyen állapotban lévőt. Pár perc múltán erőt vett magán, s folytatta:
- Nem tudom, mi történhetett, de a látvány szörnyű. Mintha felboncolták volna, de a holttestből alig látszik valami a vértől. Közelebb megyek – lassan, remegő lábakkal lépett oda a tőle egy-két méterre lévő franciaágyhoz. - A belső szervei közül valamennyit eltávolították – folytatta volna, de egy újabb hányinger-roham fogta el. Ezúttal viszont már nem öklendezett. Az előző alkalomnál minden kijött belőle, ami csak bírt.
Amit a kapitánynak jelentett, az valóban így volt. A nőt, Rosemaryt orvosi metszésekkel boncolták fel, a jelek szerint még élve. A cellák hangszigeteltsége miatt nem hallhatták, hogy mi történt odabent a szobában az éjszaka folyamán. A nő bár még élt, így mégsem tudott sikoltozásával segíteni magán, ráadásul az első vágás miatt, ami a mellkasát érte percek alatt elvérzett.
A bordái mind milliméter pontossággal voltak elvágva, s a szíve helyén annak kitépésének nyomai voltak felfedezhetőek. A nő úgy festett ott, mintha sosem lettek volna szervei, mintha egy egyszerű öntött szobor lett volna, amit igen csúnyán megrongáltak.
- A hulla már merev – jelentett tovább. - Valószínűleg a takarodót követően gyilkolhatták meg ilyen brutális módszerekkel.
- De senki sincs a hajón, aki ezt meg tudta volna csinálni – felelt a kapitány.
- Az egyik rab, Dr. Nadja Headway sebészorvos kitűnő eredményekkel – fordult McGragor felé az őrnagy.
- De ő nem lehetett. A cellák egész éjszaka zárva voltak. Vagy nem?
- Utána nézek... - fordult vissza a pultjához Juan. - A befutó adatok szerint nem nyitották ki az ajtókat. Bár meglehet, hogy a másik rab segédkezett. Ő számítógép programozó, és érthet a zárakhoz is. Bankrablásért ítélték el, s közben megölte a pénzintézet biztonsági őrét is. Véglegesen ezért ítélték el, nem a lopásért.
- Hallgassa ki őket! - parancsolta McGragor a kommunikációs pulthoz érkezve.
- Értettem, kapitány. A másik két rabot a kihallgatószobába viszem.
A hadnagy szó szerint örült annak, hogy elmehetett onnan. Nem sokáig bírta volna ott tovább.
Nem telt sokba, míg a kapitány is leért a kihallgatóba:
- Mit műveltek maguk az éjjel? - támadt a két nőre.
- Aludtunk -válaszolt teljes magabiztossággal és komorsággal a szemében Caterine.
- Maga, ha jól tudom „számítógépes”. Így van, nem? - nézett a szemeibe a kapitány.
- Igen, uram! Így van...
- Akkor? Mesélhetnének bővebben is arról, hogy hol jártak az éjszaka! - csapott az acélasztalra a férfi.
- Már mondtuk, hogy aludtunk! Ez nem elég? Személyem szerint álmodtam is! De miért csak mi vagyunk itt? Az a másik nő? Ő hol van? Vagy talán őt nem gyanúsítják semmivel sem? - kérdezgetett egyre dühösebben az alapból is indulatos Nadja.
- Hát épp ez az, hogy róla lenne szó! Az éjjel életét vesztette... - nyelt egyet az őr – Nem tudnak erről semmit?
- Honnan tudnák, ha egyszer aludtunk! Hát nem értik??? - vágott vissza egyre idegesebb hangon ezúttal Caterine.
- Jöjjenek ki! - intett a két férfinak McGragor.
Kilépve az ajtón rögtön bele is kezdett a mondandójába, ami alapján szerinte nem bűnösök a hölgyek. Nem egy kihallgatáson vett már részt, így könnyedén meg tudta állapítani, hogy ki hazudik, és ki nem. „De akkor ki volt?” - tette fel a kérdést a naiv őrnagy.
- Nem tudom. Nézzenek körbe az egész hajón, de párban. Lehet, hogy potyautasunk van. A rabokat vigyék vissza a helyükre. Én a hídra megyek – mondta, és útnak is indult.
Több órás kutatgatás után sem találtak semmi különlegeset a hajón, bár hallottak itt-ott furcsa, kissé szokatlan hangokat, ám azokat a hajó alapzajának tulajdonították.
Aznap éjszaka mindannyian félve tértek álomra, csak a kapitány maradt higgadt. Bár tudta, hogy az ő élete is kockán forog, de azt is, hogy itt, az űrben, egyedül nem tehetnek semmit. „Egyszer majdcsak elérjük a Celedant.” - gondolta magában, majd leoltotta éjjeli lámpáját, és ő is nyugovóra tért.
A két nőt sem kellett altatni. Mindketten nyugodtak maradtak, hisz a körülményekről szinte semmit nem tudtak, csupán annyit, hogy egyik társuk meghalt. Se többet, se kevesebbet.
2. rész – Újabbak
Másnap a hajó folytatta útját. Aznap éjszaka nem történt semmi, bár egyik utas sem mert mély alvásba szenderülni. Ugrásra készen álltak mindannyian, kivéve a kapitányt. Egyedül ő aludt nyugodtan. Már régen felkészült a halálra, elfogadta azt, hogy egyszer úgyis itt kell hagynia ezt a világot, és elhatározta, hogy nem fog a sorsával kötekedni. Hagyja, hogy az úgy történjen meg, ahogy annak lennie kell. Ezért aludhatott olyan nyugodtan.
Reggelre csak ő bírta kialudni magát, és talán a két rab. Ők is valahogy jobban bírtak aludni, de Sergio és Juan... Ők szundítottak talán egy órát – ugyanis alvásnak az nem volt minősíthető, amit az éjszaka csináltak.
- Jó reggelt, kapitány! - köszöntötte az őrnagy a férfit a hídra belépve, majd egy hatalmasat ásított. - Elnézést, uram! - ült le serényen a pultjához.
- Jó reggelt – csóválta fejét McGragor. „Ezek nem aludtak semmit. Hogy fognak így dolgozni?” - gondolta magában. - Látom, nem aludt semmit, őrnagy – fordult a fiatal férfi felé.
- Hát, őszintén megvallva, uram, nem. Féltem. Nem akartam én is Rosemary sorsára jutni.
- Hm – mosolyodott el a kapitány, majd visszafordult a széke előtt – úgy két méterre – elterülő hatalmas képernyő felé.
Némán ültek így tovább, mikor a kapitány felállt a székéből. Bámulta egy darabig a csillagokat mutató képernyőt, majd a hadnagyhoz szólt: „Kimegyek körülnézni. Leellenőrzöm a gépházat.” - mondta, és ott hagyta.
Pár perc múlva gépházba leérve hirtelen megcsapta őt a melegebb levegő. Vagy tíz fokkal volt több, mint a többi helyiségben. Először nem értette miért. Megkérdezte a fentieket, hogy ott is ilyen meleg van-e, de nem. Ott a szokásos volt a hőmérséklet. Ekkor ellenőrizte le, nem a szabályzó van-e rosszul beállítva, de az sem. Végül megnézte azt a pultot, ahol a hőmérséklet szintjét lehet beállítani. Ott volt látható, hogy tényleg fel van csavarva.
Még mindig nem értette, ki állíthatta ilyen magasra.
Lejjebb vette, majd kiment a szobából, és visszatért a hídra, ahol az ifjú kormányos elszenderült. Csak ránézett, és leült a székébe. Nem akarta felébreszteni, had aludjon. Most úgy sincs rá szüksége, hisz a hajót a robotpilóta irányította.
Így utaztak egy órán keresztül, mikor az őr riadoztatta a siklót.
Egy újabb rab halt meg... Ezúttal az orvos, Nadja. Őt is hasonlóképpen érte a halál. Teste felboncolva, „üresen” feküdt a földön. A szobában a dulakodás nyomait lehetett felfedezni. Az asztal üvegtáblája összetörve, a két székből egy ripityára zúzva, az ágyon minden szanaszét kuszálva. Az ágyon is volt vár, de a test körül. Ott minden be volt borítva.
Ezúttal azonban volt valami egy különbség a dulakodáson kívül. A nő nyaka el volt törve – legalábbis ezt jelentette a kapitánynak Sergio.
McGragor rohanvást sietett le a kettes szintre, ahol a rabok cellái voltak. Ezúttal közelről is akarta látni a hullát.
- Jól van? - kérdezte az őrtől odaérve.
- Igen, köszönöm. Az előző ennél sokkal rosszabb látvány volt.
- Azt meghiszem. Nem csak ahogy kinézett, hanem az is, hogy először látott ilyet. - mondta, miközben a testet vizsgálta.
A nő meztelen volt, valószínűleg így tért nyugovóra. Az egy asszonyhoz képest szokatlanul izmos test most a falnak dőlve ülő helyzetben volt beállítva. Karjai a teste mellé rogytak, lábai jobbra hajlítva. Mintha a csata végén már inkább menekült volna, mintsem támadott.
A kapitány egy ideig nézte a nőt, majd felállt és kiment. Az ajtónál megállva visszafordult, majd így szólt: Őt boncolják fel. Juan őrnagy ért hozzá. Van is végzettsége.
- Értem, uram! - tisztelgett a hadnagy.
A testet felkarolva az egy szinttel lejjebb található orvosiba vitte volna. Juan a liftben talált rájuk. A férfi is holtan, kiboncolva feküdt ott, a nő teste felett. Sergio arcán a félelem és a riadtság megmaradt, olyan gyorsan érte a halál.
- Ki vagy te? - kérdezte a már egyre jobban felbőszült, félelmét elvesztett őrnagy. -Ki vagy te? Mutasd magad! - fordult ki a liftből.
De a „szörny” nem jött elő. Pár percig állt még ott, majd jelentett a kapitánynak, és levitte a hullákat az orvosiba. Ott a boncolási eredmények és a DNS-vizsgálatok alapján egyértelműen kimutatható volt, hogy valamilyen idegen lénnyel állnak szemben. A hasítások alapján ezúttal az is kiderült, hogy ujjai nincsenek, körmei viszont annál inkább.
- Nem hinném, hogy olyan szerkezetű kézfeje lenne, mint nekünk. Szerintem inkább három, esetleg négy „ujja” lehet, azok is megvastagodott, hegyes végű, éles körmök – magyarázta a jelentést a kapitánynak.
- Így már nagyjából értem. Valami egyebet kimutatott még a vizsgálat?
- Igen, uram. Ez egy igazi ragadozó lehet. Egy bőrszövet-mintát szedtem ki a hadnagy körme alól. Abból kimutatható volt, hogy nem egy átlagos hámréteg. Ez is szintén megvastagodott, szilárdabbá vált. Egyfajta páncélként védheti a testet, vagy annak bizonyos részeit. Ezekből ítélve én arra következtetnék, hogy vedlik, vagy legalábbis nem növekszik. Ha az utóbbit vesszük alapul, nem nagyobb, mint húsz-harminc centiméter. Ha az utóbbit, bármekkora lehet.
- Magyarul egy veszedelmes, húsra és vérre vadászó idegen lénnyel van dolgunk. Kizárható, hogy bárminemű intelligenciával rendelkezik?
- Gondolom, arra kérdez rá, hogy emberszerű, vagy sem...
- Pontosan.
- Nem. Ilyen szintű gondolkodása nincs. De leszögezném, hogy okos állat. Tudja, mikor és hol vagyunk a legsebezhetőbbek. Már feltérképezte testünk minden pontját, tehát egyre nehezebb lesz megölnünk.
- Ami azt jelenti, hogy nem szabad hagynunk, hogy még egyszer ölhessen. Hozzuk fel ide a rabnőt, ha még életben maradt. Reméljük, még nem hunyt el.
- Igen, uram.
- Magával megyek. Ezentúl senki nem megy sehová egyedül. Vagy párban, vagy mindannyian megyünk. Több szem többet lát. Addig is kapcsolja be a belső érzékelőket, hátha megtalálják, hol talált menedéket az a rémség.
Ezzel mindketten az életben maradt nőért siettek. Szerencsére még nem hunyt el. Hárman mentek vissza a hídra. Valamennyiük fegyvert viselt, még Caterine is.
- Miért adtunk neki puskát? - suttogta a kapitány fülébe Juan.
- Nem fog ránk támadni... Tudom! Bízzon az érzékeimben, őrnagy.
- Igen, uram.
- Mit sugdolóznak? - kérdezte riadt tekintettel Cat.
- Nem érdekes – mondta neki Juan. - Csak kritizáltam azt, hogy magának is adtunk fegyvert.
- Nem magukat szándékozom lepuffantani – nézett körbe. - Egyébként tegezzenek. Nem szeretem, ha valaki magáz. Nem vagyok még annyira öreg, hogy ezt kelljen.
- Ha nem haragszik, én magázni fogom – szólt hátra a kapitány.
- Talán... - emelte fel az eddig tüzeléshez tartott fegyvert a vállához.
- Ne menjen inkább közöttünk, kapitány. Ő a legsebezhetőbb hármunk közül, és nem igen szeretném, ha hátba támadna minket az a moslék!
- De. Jó ötlet, őrnagy.
Caterine a parancsot nem megvárva a két férfi közé ment. Látszott rajta, hogy fél. Szemei a legkisebb mozdulatot is észrevették. Így, félve érkeztek meg a hídra.
- Minden ajtót lezárni! - parancsolta McGragor a számítógépnek.
- És most? Mi lesz? - kérdezte riadt hangon a nő.
- Nem tudom? - felelt vissza Robert. - Őszintén nem tudom. A legnagyobb esélyünk a túlélésre itt, a hídon van. A hajó legbiztosabb pontja az irodám után.
- Akkor miért nem oda megyünk?
- Ott van maga mögött két lépésnyire, de ha beteszi a lábát oda, nem hinném, hogy marad magából valami. A tíz felszerelt lézerpuska csak engem enged be oda. Még a parancsomra se jöhet be senki.
- Akkor inkább a hidat választom. Ha nem haragszanak meg. Van itt valahol WC? Már nagyon kell...
- A szürke ajtó mögött balra a második. De az őrnagy elkíséri.
- Egedül is menni fog.
- Magával megy, és kész! - mordult a nőre.
- Jól van, oké. Jöjjön, csak menjünk már, mert itt helyben összehugyozom magam.
- Mindenféleképp siessenek vissza. A toalettet pedig ellenőrizze le, őrnagy.
- Értem, uram.
Caterine már nyugtalanul várta hogy kimehessen. A reggeli felkelés óta nem tudott elmenni, mert az övé elromlott.
Pár perc múlva visszaértek. A további utat így, a hídon várakozva tették meg.
A szörny az utolsó támadása óta nem jelentkezett, pedig már három napja történt. A megmaradtak nem is várták a legközelebbi támadást. Az érzékelők azóta sem mutatták ki, hol van a szörny, bár anélkül is rájöttek. A gépházban pihent, és amikor leesik a hőmérséklet, akkor indul táplálékért. Mint kiderült, az első esetben is így volt. A hadnagy véletlenül oda tévedt be, és észre véve a meleget, levette a hőmérsékletet.
Amióta rájöttek erre, próbálták szinten tartani a szabályzót, ám egyszer újra leesett...
- Jönni fog – nyögte ki a kapitány.
Condra – 3. rész – A lény újra megjelent
A hajó folytatta útját a börtönbolygó, a Celedan felé. A három túlélő már három napja a hídra volt bezárkózva, ahová képtelenség volt bejutni. A kapitány megparancsolta a számítógépnek, hogy csak az ő engedélyezésével közelíthesse meg akárki – vagy akármi – is a hídra vezető folyosókat.
A parancs szerint a komputernek mindent meg kellett semmisítenie, ami csak a vezérlő felé közeledett, ám erre egyelőre még nem volt szükség.
Valamennyire már mindannyian lenyugodtak, a kapitányban mégis ott maradt a gyanakvás. A két fiatal viszont összebarátkozott. Nevetgéléseiktől zengett napról-napra a hajó. Egészen addig, míg a férfinek le nem kellett mennie a gyengélkedőbe gyógyszerért.
Caterine ugyanis elrontotta a gyomrát, és görcsös fájdalmai már úgy kínozták, hogy muszáj volt beadni neki valamit. Juan vállalkozott arra, hogy elmegy a két szinttel lejjebb lévő elsősegély-szobába.
A korszerűen felszerelt helyiségben gyorsan meg is találta a szükséges ampullákat és injekciós tűket. Az oda úton nem történt semmi. Talán azért, mert a hőmérsékleti viszonyok alapján a lény már aludt.
Juan mindezek ellenére félt. Félt, hogy talán ez az útja az utolsó. Tartott attól is, hogy talán ezek azok a pillanatok, melyek során ő az utolsó perceit éli. Gondolt egyet, hogy ne kelljen még egyszer visszajönnie ide, így minden eshetőségre felkészült.
Egy jól felszerelt orvosi táskát is magához kapott. Mély lélegzetet véve, először visszatorpant, majd újra elindult a veszélyeket rejtő folyosó fel. Nem mintha az orvosiban nagyobb biztonságban lett volna, de mégis…
A visszafelé tartó úton feltűnt neki, hogy a hőmérséklet a lény ébredéséhez szükséges felé közeledett. Sietősebbre vette a dolgot. Lábait szinte már futás szintjén kapkodta, majd amikor egyre hűvösebb lett, rohanni kezdett a híd felé. Az utolsó kanyarhoz érve már lassított.
A sarkon mágállt – mint az eddigi összesnél – és benézett rajta, nem-e ott áll a „vérengző ragadozó”. Ezt a nevet ragasztották rá Caterine-nel. Amikor benézett, a kapitányt pillantotta meg az ajtóban. Ekkor lenyugodott. Lassabb léptekkel elindult a folyosón, mikor…
A lény a hátába döfte egyik karmát, ám nem tudta befejezni a „szabdalást”. A kapitány azonnal reagált a támadásra, lézer-fegyverét maximum erőre állította, és lőtt.
A vadállat mellkasát találta el, ami a lövéstől visszahőkölt, a sebhelyhez kapott, és elrohant. Mindannyian azt gondolták, hogy ez majd el fogja pusztítani, ám ez nem így volt. A ragadozó tovább élt és virult. Annyi előnyük legalább származott belőle, hogy ettől fogva már a hajó érzékelői be tudták mérni az idegent.
Juan azonban jócskán megsérült. Épphogy csak a szíve mellett haladt el a szörny pengeéles körme. A kapitány Caterine segítségével vitte be Juant a hídra. A férfi addigra már eszméletét vesztette a rengeteg vérvesztés miatt.
Csak úgy ömlött belőle a tűzvörös testnedv. Az eszközökkel – amiket magával vitt – szerencsére meg tudták állítani további vér ömlését, de a vérhiány miatt létrejött 40 fokos lázzal már nem tudtak mit kezdeni.
Volt a táskában mindenféle gyógyszer, ám egyikük sem tudta, melyiket kell használni, így a hagyományos módszerhez folyamodtak. Hideg-vizes borogatással, valamint azzal próbálták levinni a test hőjét, hogy szintén vizes lepedőféleségbe csavarták be.
Láthatóan jót tett a férfinak. Egy-két óra múlva már visszanyerte tudatát, de úgy vacogott a jéghideg víztő, hogy fogai összekoccanását még a kapitány is hallotta, mikor az irodájában ült csukott ajtók mögött.
A férfi szája már teljesen el volt kékülve, a láza viszont csak 38-ra csökkent le. Ekkorra már beszélni is tudott.
- Melyik gyógyszert adjuk be? – kérdezte Cat.
- Azt, amelyiken az áll, hogy Porokordium.
- Nem találom… - kutatgatott a táskában.
- Ott van a tetőrész bal oldali fiókjában – próbálta ujjával mutatni, de a kezét olyan súlyosnak érezte, hogy talán két centire se tudta karját felemelni, máris visszazuhant.
- Megvan! – kiáltott fel Cat, és azonnal be is injektálta a férfi nyaki ütőerébe.
Juan magyarázta el neki, hogy hová kell beadnia a szert. Az injekció egyik mellékhatásaként azonnal el is aludt. A kapitány ebben a pillanatban lépett ki az irodája ajtaján.
-Hogy van? – kérdezte, bár az aggódás csak a hangjában volt felfedezhető. Az arca ugyan olyan komor és méltóságteljes maradt, mint amilyen mindig is volt.
-Most aludt el. Beadtam neki egy antibiotikumot, amit ő mondott. Ettől aludt el. A mellékelt papírok alapján körülbelül egy órányit fog aludni.
-Értem. És rendbe fog jönni ettől a szertől?
-Gondolom igen, kapitány. Máskülönben miért adatta volna be magának.
-Akkor rendben. Még szükségünk van rá.
-Itt egy orvosi segédkönyv – matatott tovább a táskában.
-Tanulmáyozza át, és tegyen meg mindent, amit csak tud. Mint már mondtam, szükségünk van rá. Ő a pilóta, és nem sokáig tudunk még robotpilótával menni.
-És a szörnyet nem pusztítjuk el most, hogy már tudjuk, hol találjuk?
-Látta, milyen hatással volt rá a fegyverünk. Nem tehetünk ellene semmit.
-De mégis megpróbálhatnánk elpusztítani.
-Majd a bázisra érve elkapjuk. Élve sokkal többet tudhatunk meg róla, mint halva.
-Értem… - sóhajtott a nő, majd elkezdte olvasni a könyvet.
A kapitány is újra visszavonult az irodájába.
Ott mit sem kezdve magával, egy régi, rongyosra lapozott könyvet vett magához, és azt olvasta, hogy elterelje gondolatait a hajóról, és az ott történtekről.
Condra – 4. rész - Juan
Még egy nap sem telt el, mikor a lény újra jelentkezett. Pontosabban épp az ellenkezőjét tette. A monitorról eltűntek a jelek, melyek a szörny tartózkodási helyét mutatták.
Cat jelentett a kapitánynak, mert Juan őrnagy még nem igazán volt magánál. A kényszeralvásból már felébredt, de mintha nem is lett volna ott. Testét nem bírta megmozdítani, mert a gyógyszer még mindig a szervezetében „ügyködött”. Ez volt a második mellékhatása, mely a szervezet ideiglenes és részleges bénulását okozta.
- Akkor valószínűleg elhagyta a hajót – mondta Catnek a kapitány, miután a nő befejezte a jelentést.
- De miért ment volna el? Meg hová?
- Talán feladta. És az is biztos, hogy nem a Földről jött velünk, hanem valahol az űrben szedhettük fel…
- Végre kimozdulhatunk innen. Ugye?
- Igen. Bár előtte azért meg kell bizonyosodnunk a felől, hogy tényleg elhagyta a hajót.
- És mi van, ha seb miatt észleltük eddig, és lehet, hogy mostanra begyógyult.
- Azt nem hinném. Túl nagy volt az a sérülés ahhoz, hogy kevesebb, mint négy óra alatt begyógyuljon. Még egy ilyen fejlett testfelépítésű ragadozónak sem sikerülhet ennyi idő alatt regenerálódni.
- Azért én elvégzek egy-két vizsgálatot, hátha még itt van. Nem szívesen halnék meg, még akkor sem, ha a börtönbe kell mennem.
- A szolgálataiért akár fel is menthetik a büntetése alól. Ha ezt túléljük, küldök egy levelet a parancsnokságra, hogy intézkedjenek ezen ügyben.
- Ha gondolja. Nem tudom, hogy megköszönném-e. Már beletörődtem, hogy oda jutok, és igen is meg kell bűnhődnöm a vétkemért, bár az a szemét megérdemelte, hogy megkínoztam, majd elvágtam a torkát.
- Nincs kétségem abban, hogy megbűnhődött-e már. Épp elég büntetés volt az, hogy a saját életét kockáztatta.
- Meglehet, de nem azért adtam fel önként magam, hogy elkerüljem a börtönt.
- Ne törődjön vele. Ha nem is mentik fel, én elvállalhatom, hogy a büntetés helyett katonai szolgálatot tegyen az én felügyeletem alatt. Maga jó katona lenni.
Erre a nő már nem felelt semmit. Szótlanul odament az egyik számítógép-pulthoz, és azon nyomban kutatni kezdte a szörnyet, ám mindhiába. Nem találta meg. A több órás keresgélés után végül ő is rábólintott McGragor megállapítására.
- A szörnyeteg – vágott gúnyos fintort – tényleg nincs a hajón.
- Vagy csak jól álcázza – mosolyodott el a mindig komor idősödő tiszt.
- Akkor szerintem ki is nyithatnánk azt az ajtót. Juannak is jobb lenne, ha a gyengélkedőn feküdne a műszerek ellenőrzése mellett.
- Komputer! – szólt a géphez. – Ajtózárat feloldani. A folyosók biztonsági rendszerét kikapcsolni.
- PARANCS VÉGREHAJTVA. AJTÓK KINYITVA. BIZTONSÁGI RENDSZER INAKTÍV. –jelentette recsegő hangon a gépezet.
- Vigyük le a gyengélkedőbe az örnagyot – felelte, majd egy fémlemezt szedett le az egyik műszerről, hogy azon vigyék le a férfit.
Nem is olyan sokára leértek, majd a gépekre bízták a kormányos-orvos életét. A robotok programozásukból kifolyólag pontosan tudták mi a dolguk. Parancsok nélkül végezték a férfi kezelését.
- Hát ezt a napot is túléltük – fordult Cat a kapitányhoz.
- Igen. Szerencsénkre. De most térjünk nyugovóra. Kövessen. Megmutatom az új kabinját.
- Nem kell nekem új. Teljesen tökéletes a mostani is.
- Nem baj. Egy újat kap. Jobb szeretném, ha egymás közelében lennénk.
- Eddig csak én gyanakodtam. Nem tán maga is elkapta azt a borzalmas kórt? – nevetett fel harsányan, mire a kapitány is elmosolyodott.
- Ön mindig ilyen jó kedélyű?
- Általában igen.
A kabinok felé vették az irányt. A kapitány a saját szállása melletti szobába kísérte a nőt. Az épp egy szabad lakás volt.
Amilyen kellemesnek indult az éjszaka, olyan szörnyűen véget is ért. Juan őrnagyot az éjszaka megtámadta a lény. Mégsem ment el. A sérülései hihetetlen módon, de begyógyultak. Emiatt nem érzékelték, hogy hol is van.
Az őrnagyot ugyan úgy – mint az eddigi áldozatokat – felboncolva találták. A robotok szétzúzva, darabonként feküdtek a szanaszéjjel a gyengélkedő padlóján.
Az egész szoba vérben fürdött. Egyedül az őrnagy feje maradt épen egész testén. Belső szervei mind el voltak távolítva.
Caterine a testet látva elsírta magát, és a kapitány mellkasára borult. Ott zokogott tovább. Egy szó sem jött ki az ajkán, olyan hevesen könnyezett. Egy perc sem telt el, amikor a McGragor eltolta magától a nőt, hogy a holttestet letakarhassa.
Szörnyű látvány volt ez a nőnek. Élete talán utolsó barátját vesztette el a férfiban.
- Nyugodjon meg kérem. Menjünk azonnal a hídra. Ott leszünk csak biztonságban egyedül.
Ezzel karon fogta a nőt – akinek még mindig a patakokban folyó könnyek áztatták az arcát –, és a hídra kísérte. A nő még órák múlva sem tudta elfojtani zokogását. Mindig csak egyre hevesebben és hevesebben sírt.
Condra – 5. rész – Holtak
A félelem uralkodott Caten és McGragor kapitányon. Robert és Cat is az irodába zárkóztak. Már nem érezték magukat sehol sem biztonságban. A hajót továbbra is a robotpilóta irányította. Már öt napja oda zárták be magukat. A híd ajtaján a szörnyeteg már betörte. Pontosabban ezért kellett magukat az irodába menekíteni.
- Nagyon félek – mondta Cat reszkető hangon.
- Én sem vagyok másképp – felelte McGragor.
- Mit tegyünk? Elfogunk egyáltalán jutni a bolygóig?
- Nem tudom, de megvan az esélyünk rá. Ezt a szobát úgy tervezték, hogy még a hajó felrobbanásakor is épen maradjon.
- De mi van ha mégis vannak a falain gyenge pontok. Nem tudhatjuk biztosan.
- A galaxis legjobb mérnökei tervezték ezt a szobát...
- De mi van ha mégis? Mi van ha az a vandál talál rajta egy sebezhető pontot. Meg amúgy is. A hídról is azt feltételeztük, hogy oda nem tud bejutni. És tessék. A bejárat ajtaját pillanatok alatt feltépte.
- Azzal nem segítünk magunkon, hogy itt filozofálunk. Inkább tereljük el a figyelmünket erről az egészről. Már alig van hátra másfél hét. Oda fogunk jutni a Celedanra. Efelől biztosíthatlak.
- Remélem is, hogy így lesz... - ölelte át Robertet, hogy a férfinál találjon megnyugvást.
A nőn most látszott először igazán az, hogy fél. Eddig mindig csak riadtnak tűnt, de amióta Juan meghalt...
Jó öt percig álltak így, mikor Cat elengedte a kapitányt, aki csak óvatosan, tiszteletteljesen viszonozta az ölelést. A nő ezután leült az egyik székre, ami a kapitány asztala mellett volt.
A helyiség nem éppen valami lakályos kis szoba volt. Három-négy ember már nem tudott kényelmesen elférni benne. Nem is erre készült. A szoba csak a kapitányt és a parancsnokot – ebben az esetben Juant – volt hivatott megmenekíteni.
A szoba mégis fel volt szerelve egy külön élelmiszerraktárral, toalettel, fürdőszobával, és két ággyal. De ezeken kívül – a fekvőbútoron, három széken és egy asztalon kívül – nem is nagyon volt mi az irodában. Két zöld, cserepes virág volt az egyik sarokban, melyek a négy méter magas plafonig ágaskodtak.
Egy kis mobil-számítógép volt az asztalon is, semmi egyéb. Habár nem is kellett más, mivel azzal a kid gépezettel az egész hajót irányítani lehetett.
Robert leült székébe, elővette az agyon lapozott könyvet, és azt olvasta tovább. Cat csak úgy ámulkodott a férfin. Egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy egy ilyen helyzetben hogy tud valaki ilyen nyugodt maradni.
Ő maga sem tudta, meddig bámulta a férfit. Mindketten arra eszméltek fel, hogy hatalmas hangzavar tört fel a hídról. A hajó megremegett.
- Széttörte valamelyik pultot – szólalt fel a kapitány. - Átveszem a hajó irányítását. Komputer! Minden vezénylést adj át a mobil-gépnek!
- VEZÉNYLÉS ÁTIRÁNYÍTVA. A HAJÓ MINDEN RENDSZERE A MOBIL-GÉPRŐL VEZÉNYELHETŐ.
Alig telt el pár perc a robbanás óta, a lény már a kabin ajtaját veregette. A lemez csak úgy hajlott a hatalmas erővel történő ütések mellett. „Át fog szakadni!” - kiáltott fel Cat. - „Dehogy fog.” - válaszolt a kapitány, de Cat érezte, hogy hazudik.
- Ugye itt a vég – nézett a férfi szemébe, de az nem felelt. Az ajtóra meredt a tekintete. - Válaszoljon! Ugye igazam van?
- Fogja a fegyverét. Állítsa maximális hatósugárra!
Ezzel az ajtóra célzott, de nem lőtt. Végig tüzelő állásban maradt, közben parancsot adott a számítógépnek, hogy árassza el a hajó egyik távolabbi pontját igen intenzív emberi testszaggal. Ahogy számított is rá, a püfölés abba maradt.
Ekkor leengedte a fegyverét, Cat azonban a sokktól nem tudta. Folyamatosan csak a bejárat ajtaját figyelte.
- Nem tudom, mi történhetett. Ezt az ötvözetet szinte képtelenség átszakítani. Mint mondtam, egy hatalmas robbanás sem karcolhatná meg.
- Ezek szerint mégis – Eszmélt fel a nő. - Be lehet még jutni valahol máshol?
- A kabinnak csak ez a fala épült egybe a hajóval – mutatott az ajtóhoz tartozó falra. - Az iroda többi része teljesen kiáll a hajóból.
- És hol járhatunk már? Mennyi idő van még hátra az útból pontosan?
- Rögtön utána nézek – mondta, és leült az asztalához, majd valamit babrál a számítógépen. - Még egy hónap és négy nap. - felelte.
- Szóval innen már élve nem jutunk ki. Igaz?
- Inkább ne fessük az ördögöt a falra. Olvasson maga is. Az könnyedén eltereli majd a figyelmét mindenről.
- Hogy tud ilyen nyugodt maradni? - förmedt rá a férfira.
- Miért? Tudok mást csinálni? - ordított vissza a kapitány, mire a nő lesújtotta a szemeit, és leült az ágyára.
Természetesen Juan őrnagy ágyát kapta a maradék útra. Elterült rajta. Kezével megtámasztotta a fejét. Elkezdte simogatni egyik ujjával az ágytakarót, majd könnyek szöktek a szemébe. Juan jutott az eszébe.
Nem volt még egy olyan ember az életében, akivel ennyire összebarátkozott volna. Talán – ha az őrnagy életben marad – ez a barátság akár szerelembe is torkollhatott volna. De szerencsétlenségre ez nem így történt. Juan már többet is érzett a nő iránt, mint egyszerű barátságot. Egyszer már szóvá is tette, hogyha ennek vége, akkor talán egy randevúra is összeülhetnének.
Akkor a nő visszautasította. Úgy gondolta, ő sosem jut ki a börtönből. Életfogytiglanra ítélték, és azok az emberek, akik ezt kapják büntetésükül, nem is nagyon szabadulnak a börtönből még felügyelet alá sem.
- Úgy sajnálom, hogy nem mondtam neki igent – szólalt fel egyszer csak, még mindig könnyezve.
- Mit mondott? Kinek nem mondott igent?
- Juan. Randevút kért tőlem, de ő elutasította – nézte még mindig az ágyat.
A kapitány nem szokott ilyenekkel foglalkozni, úgyhogy inkább olvasott tovább, de a nő csak nem hagyta abba. Észre sem vette, hogy Robertet ez egy cseppet sem érdekli. Ő mindinkább
folytatta.
- Tetszett a modora, tetszett az is, hogy az elején olyan ellenszenves volt velem. Tetszett rajta és benne minden. Annyira megnyerő volt a tekintete.
A kapitány csak hallgatta, ahogy a nő beszél. Összecsukta a könyvet, letette maga mellé az asztalra, és csak figyelt. Talán most először érezhetett együttérzést bárki iránt. A fiatal nő pedig csak beszélt, beszélt, és beszélt. Mindenfélét áradozott a férfiról. Olyan dolgokat mondott el róla, amit talán rajta kívül senki sem vett észre Juanban.
A kapitány pedig csak hallgatott. Egészen addig, amíg az ajtó be nem szakadt. Alig egy másodperc alatt feltépte az ajtót a szörnyeteg.
Először a kapitányt vette észre, hisz ő ült az bejárattal szemben. A nő először megrémült, majd észbe kapva elővette a fegyverét, lőtt, de a lény nem tántorodott vissza. Tovább ette a férfit. Éles körmeivel először letépte arról a ruhát, majd felhasította a mellkasát elvágva a bordákat is.
A nő viszont csak lőtt, és lőtt, maximális fokozatra állítva a pisztolyt. Azonban már késő volt. A sérülései ellenére a lény végzett a férfival, majd megfordult, és a nőre támadt.
Amikor az egyik „ujját” a nőbe mártotta, Cat egy olyan helyen találta el, hogy azonnal megdöglött a szörnyeteg. Majd ezt látva még eszméletét vesztette. Túl sok vért veszített már ahhoz, hogy eszénél maradjon.
A hajó végül befutott a bolygó körül keringő dokkba. Ott az állomás katonái átszálltak, mivel a hajó nem válaszolt egyetlen hívásra sem.
Az ott látott dolgok elborzasztották. Az egész hajót végigjárva végül rátaláltak a kapitány testére is, majd Catre. A nő még életben volt, bár a szíve már alig vert. Azonnal orvosi kezelés alá helyezték.
Három hónapos kóma után felébredt, de csak ennyit tudott felelni: Condra.
Innen eredt a lény neve. Végül rájöttek, mit is akart mondani a nő. A népe nyelvén ez a szó annyit jelentett, hogy vérengző vadállat. Ezzel a névvel is került nyilvántartásba a lény. A kapitány volt az utolsó áldozata ennek a fajnak, pedig már azóta száz év is eltelt.
Az emberek legalábbis ezt hitték...