James Potter a Roxfort egyik folyosóján ácsorgott. Gondolataiban volt elmerengve. Talán ő maga sem tudta, min mereng, talán csak épp az ablakon keresztül nézte az előtte elterülő tájat.
A folyosón rajta kívül senki más nem volt. Az iskola kihaltnak tűnt, ami nem is csoda, hisz épp órák folytak mindenhol. Hosszú percek múltán egy férfi lépett oda hozzá.
-Min gondolkodsz, öreg barátom? - kérdezte a férfi.
-Semmi különösen, Dumbledore. Csak a tájat figyelem.
-Talán aggaszt valami?
-Nem is tudom.
-Talán a terhességben akadtak problémák?
-Nem! Szerencsére avval minden rendben van.
-Hát akkor?
-Félek, hogy Tudjuk Ki megöli, amint megszületett a fiam.
-Mellettetek a lehető legnagyobb biztonságban van, de ha gondoljátok, a Roxfort falai védelmet nyújtanak nektek.
-Nem menekülhetünk folyamatosan. Azért köszönöm – tette a kezét James Dumbledore vállára, majd egy kézfogással elbúcsúzott tőle.
A kert felé vette az irányt, hogy odakinn, friss levegőt szívva könnyebben tudjon gondolkodni. Most egy kis magányra vágyott, de nem sikerült elkerülni az embereket, mint ahogyan azt az utóbbi időkben valahányszor.
Ezúttal Piton lelt rá. Ő volt talán az egyetlen ember, akinek társaságát a legkevésbé kívánt ebben a percben. Hiába próbált úgy elmenni mellette, mintha észre se vette volna, a férfi mégis csatlakozott hozzá.
-Kíváncsi vagyok a születendő gyerekedre, Potter! - tette a hangsúlyt a vezetéknévre.
-Talán aggályaid vannak vele szemben? - kérdezett vissza James.
-Távol álljon tőlem...
-Hát akkor? Nem tán félted Urad létét a gyerekemtől? - nézett haraggal Piton szemeibe.
-És hogy vagytok mostanság? - tért ki a válaszadásból.
-Heh – nevetett fel James. - Nem sűrűn teszel fel ilyen kérdéseket, pont nekem... Ez érdekes. Köszönjük, jól vagyunk.
-Már érdeklődnöm sem szabad? - kérdezte gúnyosan.
-Amíg van kit szolgálnod, azt teszel fel kérdésként, amit akarsz – vágta vissza dacos hangon.
-Ezzel meg mire akarsz kilyukadni? - kérdezte Perselus.
-Semmire. Nem érdekes! - legyintett. - De ha megkérhetnélek, most egyedül szeretnék maradni.
-Ahogy gondolod. Akkor nem zavarlak tovább. - fordult el a nála alacsonyabb férfitól.
James végre fellélegezhetett. A kert szépsége és a tavasz lágy hűvössége mintha átjárta volna testét, s kitisztította volna lelkét. Hirtelen elfeledett mindent. Nem gondolt semmire. Talán ez is volt a célja. Végre talált egy nyugodt pillanatot, amikor teljesen lekapcsolhatta magát, és átadhatta a testét és lelkét a természet óvó karjainak.
Ám nem sokáig lehetett ennyire nyugodt. A pillanat csak pillanat maradt, bár egy örökkévalóságnak tűnt neki. Gondolatai és félelmei szinte azonnal visszatértek belé, s vívódása kezdődött elölről.
Nem sikerült végre egy nyugodt percet találnia, amikor is semmire sem kellett gondolnia. Aggasztotta Voldemort egyre erősödő hatalma és leendő gyermeke jövője egyaránt.
Tudta, ha Voldemort felfedezi a fiában rejlő erőt, nem kegyelmez se neki, se a gyermeknek. S ez az idő rohamosan közeledett. Már alig egy hónap volt hátra a szülés kezdetéig, s nem tudta, hogyan védhetné meg családját.
Büszkesége végett menekülni sem akart, ezért meg sem fordult a fejében az, hogy ide, a Roxfortba menekítse feleségét és elsőszülöttjét. Szinte azonnal elutasította Dumbledore felajánlását a gondolataiban. Szóban nem akarta vele közölni, hogy az egekig dicsőített és tisztelt férfit meg ne bántsa, bár ez nem történt volna meg. Dumbledore valószínűleg akkor más utat keresett volna a menekülésükre.
Alig egy hónappal később eljött a pillanat. Az ifjú Potter-gyermek világra jött. A kórház szülőorvosa egyszer csak kilépett a szoba ajtaján, s mosolyogva vitte James elé a fiút.
-Bemutatom az ifjú Harry Pottert – mondta a doktor.
James hirtelen nem tudott hogy válaszolni. Inkább nem is mondott semmit, s a gyermekért nyúlt. Doktor O'Connor óvatosan tette rá James kezére a törékeny testet, aki már álomba szenderült.
-Harry Potter. Az én fiam! - kiáltott fel hirtelen örömében a férfi.
-A szülés alatt semmilyen komplikáció sem lépett fel. A gyermek és az anya is egyaránt egészséges – ezzel megrázta James kezét, hogy kifejezze őszinte gratulációját, majd egy másik szüléshez sietett.
James vagy negyed órán keresztül figyelte mosolyogva utódját, majd egy nővér kivette kezei közül.
-Most el kell vinnem a fiatalurat.
-Miért? Valami probléma akadt? - kérdezte ijedten az első-gyermekes apa.
-Ne aggódjon! Semmi baj sincs. Csak a rutinvizsgálatokra viszem, aztán pedig megetetni. Most pedig bemehet a feleségéhez.
Még egy pillanatra rávetette szemeit a csecsemőre, majd bement a szülőszobába. Felesége még mindig az ágyon feküdt kifáradva, álmosan, erőtlenül.
-Hogy vagy, kedvesem? - kérdezte a férfi.
-Köszönöm, megvagyok – szorította meg a nő Potter kezét. - Viszont félek! Mi lesz, ha Tudjuk Ki fel véli fedezni gyermekünket?
-Ha kell, akár az életem árán védem meg a fiút! - próbálta nyugtatgatni az így is rossz állapotban lévő nőt. - Ne aggódj! Dumbledore és én majd elintézzük. Nem lesz semmi baja a fiunknak.
-Félek James! - karolta körbe a férfit, majd könny csordult ki gyönyörűen csillogó szemeiből.
A férfi visszakarolta a nőt, majd ő is elsírta magát, de ezt férfiasan próbálta leplezni. A nő semmit sem vett észre ebből.
Egy hét múlva a gyermeket és a nőt is kiengedték a kórházból. A gyermek első útja a Roxfortba vezetett, ahol mindenki tárt karokkal várta. Elsőként a tanárok közül Dumbledore, majd McGalagony vette kezébe a törékeny csecsemőt. Ezt követően Dumbledore Potteréket és McGalagonyt is irodájába hívatta, hogy ott beszéljék meg a gyermek sorsát.
Végül úgy döntöttek, hogy ha a szülők meghalnának, a gyermeket nagybátya, és annak családjánál helyezik el. Ott keresné Voldemort – a muglik között – legutoljára a fiút.